Az edinburgh-i a naplóm mozgalmasra, de azét többnyire jópofára sikeredett. Nem láttam annyi műsort az elmúlt pár hétben mint amennyit szerettem volna, de többet írtam mint amennyire számítottam, és több könyvet dedikáltam mint amennyit hittem hogy dedikálni fogok, ami boldoggá tette az embereket, úgyhogy működött a dolog.
Ma este van Amanda koncertje a HMV Picturehouse-ban, ahol az új zenekara debütál (unokatestvérével, Hugh-val a skótdudással és egy dudás szekcióval egyetemben) és én meg próbálom eldönteni, hogy mit olvassak fel Vendég Előadóként. Azt hiszem egy új mű lesz az, mégpedig a "Rhyme Maidens", amit még sosem olvastam fel közönség előtt.
Egy nappal később - Ezt nem posztoltam időben: Valójában Amanda a hangpróbakor megkérdezte, hogy el szeretném-e énekelni "The Problem With Saints"-et , a 8in8 dalunkat. Ezt a számot már kétszer adtam elő itt - egyszer a Belt Up Theatre-ösökkel a késő esti felolvasóesten - habár akkor még néztem a dalszöveget - és másodszor amikor Jason Webley felhívott a színpadra a Forest Café koncertjén (http://blog.theforest.org.uk/savetheforest). Kevésbé tűnt félelmetesnek a szinpadon csinálni mint máskülönben...
A tegnap esti koncert lenyűgöző volt. Amanda összehozott egy új bandát, a "Grand Theft Orchestra"-t, és valami nagyon glam, csillogós és táncolósat próbál alkotni. Chris Cunningham barátom azt mondta, hogy "Olyan mint amikor David Bowie Hunky Doryból Ziggy Stardust-ra váltott". Azt is mondta, hogy ez volt a kedvence a sok Amanda-, illetve bármely egyéb koncert közül amit valaha látott. Nem hiszem hogy nekem ez a kedvemcem (túlságosan szeretem a vágyódó és furcsa dalokat), de kíváncsian várom, hogy milyen lesz amikor a banda még jobban összeszokik, amikor mégjobban ráéreznek az új dalok ízére és még többet játszák őket. Nagyon tetszett a csillámpor, a smink és a show - beleértve Amanda unokatestvérét, a skótdudás Hugh MacInnes-t.
Ma este Amanda Glasgow-ban játszik. Én itthon maradtam és áthívtam néhány írót italozni. Az élet szép...
...
Amikor a WITS-ben szerepeltem a Minneapolis Állami Rádioban, felvettem egy másik show-t a The Current-nek, a MÁR zenei csatornájának. Úgy volt, hogy ez egy fél órás rádió adás lesz, de körülbelül egy órát beszélgettünk. Miután kisétáltam azon sajnálkoztam, hogy milyen sokat ki kell majd vágjanak abból amiről beszélgettünk.
Nem vágtak ki semmit, inkábbmeghosszabbították a műsort.
A múlt héten befejeztem kézzel írva, majd felolvastam egy pici késő-esti közönségnek egy pár órával később azt a történetet, amelyet Ray Bradbury-nek írtam.
Elküldtem Raynek begépelve 91. születésnapjára, ami hétfőn volt. Most még idegesebb vagyok mint amikor a késő-esti közönségnek olvastam fel, pedig már akkor is elképesztően ideges voltam.
...
Épp most hallottam, hogy tetszett neki, úgyhogy most elmondhatatlanul boldog vagyok
Az előszobában írogattam, amikor a nejem bekukkantott a nyitott ajtón. Megkért, hogy valahol máshol folytassam az írást, mert gyakorolnia kell a zongorán, amely történetesen abban a szobában van. Ígyhát arréb kúsztam.
Azon tűnődtem, hogy jön-e Észak Nyugatra mostanában bármilyen okból kifolyólag, ahogy a rajongók találkozhassanak Önnel. Konkréstan a Portland/Vancouver térségre gondoltam. Nemrég kezdtem el olvasni az Ön műveit és borzasztóan megtetszettek.
Vicces, hogy épp most kérdezed, gondoltam...
Ezt korai figyelmeztetésként teszem fel, "Időpont foglaló" gyanánt:.
Épp Hallowe'en előtt tiszteletbeli vendég leszek San Diego-ban a World Fantasy Con-on. November 11-én pedig Seattle-ben leszek Amandával, barátunk Jason Webley fergeteges buliján.
Elkezdtünk Amandával arról beszélgetni , hogy hogyan is juthatnánk San Diego-ból Seattle-be. Arra gondoltunk, hogy ugyan szuper lenne vezetni, de így az utazás túl gyorsan véget érne. Ekkor valamelyikünk felvetett egy olyan ötletet, amelyből kifolyólag majd lesz okunk megállni útközben. Ebben az időben épp az Amerikai Istenek könyvtúrnéra készültem és rengeteg üzenetet kaptam olyanoktól, akik azon morgolódtak, hogy az olvasóestekre minden jegy elkelt, illetve imádtam abba belegondolni, hogy kiállhatok mások elé és felolvashatok...
Ekkor jutott eszünkbe, hogy végülis, csinálhatnánk "Egy estét Neil Gaimannel és Amanda Palmerrel" (vagy fordítva) és megállnánk kisebb, szebb szinházakban, és kitöltenénk egy estet történetek felolvasásával, dalokkal, versekkel és társaikkal. Remélem Amanda csinálja majd a dalokat, habár szeretném ha felolvasna, vagy segítene olvasni. Ő meg megkérdezte, hogy elénekelném-e a "The Problem With Saints"-et... Valószínűleg ezeket a kérdéseket közösen válaszoljuk majd meg. Amanda szerint minden előadás alatt kéne egy új számot írnunk. Szerintem ez vagy szuper lenne, vagy őrültég (ingadozom).
Nagyon különleges este lesz. Nem tudom még, hogy együtt próbáljuk, tervezzük illetve szervezzük-e meg a műsort, vagy hogy külön adunk elő a show egyik s másik felében és váltogatjuk minden este. Valószínűbb a kettő keveréke. Van még időnk eldönteni, megtervezni és kialakítani bármelyik verziót.
(A legnehezebb döntésszámomra az, hogy rövidebb irományokat olvassak-e fel vagy inkább fél órányi novellákat. )
(Igen, tudjuk már hogy pontosan hol leszünk majd, színházról színházra. Nem, nem jelentjük be egészen addig, amig a jegyek árusításra nem kerülnek.)
Nem tudom, hogy lesz-e dedikálás utána, főként a helyszíneken múlik majd és azon hogy mikor lesz a kapuzárás. De tervezzünk turné polók, turné poszter, és talán egy korlátozott számú nyomtatvány gyártását. Amit csak be tudunk gyömöszkélni a kocsiba.
Tartsátok szemeteket a blogon a konkrét helyszín/jegy bejelentések miatt. (attól tartok, hogy a jegyek valósznűleg nagyon gyorsan elfogynak majd némelyik helyszínen)
Szóval. A dátumok. Kivágtam és beillesztettem (némi módostással) ezt a kis részletet Amanda blogjából:
Oct 28&29-én önálló estjeim lesznek San Diego-ban és LA-ben....aztán Neil és én egyesítjük erőinket:
Oct 31st - Halloween Este, Los Angeles, CA
Nov 3rd - Öböl Környék, CA
Nov 4th - Sacramento, CA
Nov 7th - Portland, OR
Nov 8th - Seattle, WA
Nov 9th - Vancouver, BC, Canada!
10-e Neil szülinapja és valószínűleg Settle-ben ünnepeljük majd, talán úgy, hogy segítünk Jason Webley-nek papír masé kávéfőzőt készíteni, vagy valami hasonló kaliberű abszurd dolgot Jason nagy 11-i seattle-i showjára,
Lesz-e még ilyen show valaha vagy megszervezzük-e valahol máshol? Fogalmam sincs. Gyanítom, hogy attól függ, mennyire élvezzük majd. Ha igen, akkor talán összehozzuk megint amikor úgy határozunk, hogy megszakítunk egy hosszú utazást, vagy a következő alkalommal, amikor ismét valamilyen különleges helyre megyünk együtt.
Abszolút lehetséges, hogy nem fogjuk élvezni. Vagy pedig Amanda album felvétel illetve turné miatt nem lesz elérhető a következő két év nagyrészében, mialatt én regényt írok és más egyebeket csinálok, úgyhogy van rá esély, hogy ez lesz az egyetlen ilyen esemény.
Múlt héten Amandának és nekem egy esküvő szerű bulink volt Skye-ban, ahonnan Amanda családjának nagyrésze származik. A bulit főleg azért tartottuk, hogy a két család megismerhesse egymást. Mindannyian nagyon messziről jöttek, nagyon meghatódtunk és teljesen le voltunk nyűgözve. Csak család, semmi barátok (kivéve Sxip Shirey és zenekara, a Luminescent Orchestrii többi tagja, hiszen ők voltak az "esküvői" zenekar). A buli Clan Donald -ban volt, ahol mind az emberek és az étkek csodásak voltak.
Nagy boldogsággal néztem amint Amanda fehér szakálas, skót szoknyás rokonai találkoznak az én Észek-londoni zsidó rokonaimmal. Egyszer csak Amandát és engem székestül felemeltek a levegőbe és egy zsidó szokás szerint széktáncoltunk, mialatt skót dudások zenéltek. Nem hiszem hogy ez megtörtént már valaha az emberiség történelmében (A skót dudás Hugh volt, Amanda unokatestvére)
Gyanítom, hogy a család mindkét ága kicsit őrültek vél minket, de boldogan jártak kedvébe őrültségünknek és Amandával ennek roppantul örülünk.
Azoknak akik számon tartják: ez volt a harmadik esküvőnk: az első egy művészi flashmob volt, amellyel Amanda lepett meg New Orleansban, a második pedig az igazi esküvő volt Január 2-án. Azt hiszem egy darabig ennyi elég, de szóba jött már, hogy tartunk egy bulit a barátoknak ami akár még be is következhet...
Amanda, Holly, Maddy és én egy bérelt házban száltunk meg Edinburgh-ben. Én épp írok és behozom a lemaradást emailek terén, Amanda is emailezik, illetve az következő pár évét tervezgeti. Ezen kívül sok Edinburgh Fringe előadásra járunk.
(Eddig a kedvencem a sok közül a Belt Up The Boy James-je és A Lenyűgöző Aida legszuperebb változata, amit az elmúlt 28 évben láttam. Holly és Maddy imádták a The Damsel in Shining Armour-t. Maddy kérte, hogy említsem meg mennyire nagyon tetszett neki a Sunday in the Park With George.)
Amandával társ szerkesztettük a skót Big Issue Fringe mellékletét. Régi barátokkal készítettünk interjúkat (én Iain Banks-szel beszélgettem - ez az interjú van a The Big Issue-ban Anglia szerte-- Amanda Margaret Cho-val beszélgetett, Dillie Keane-nel pedig mindketten beszélgettünk), és ajánlgattunk mindenfélét. Íme a link az én Könyv Fesztiválozós dolgaimhoz. http://www.bigissuescotland.com/features/view/558). És itt van Amandáé (az én alkalmankénti megjegyzéseimmel) még több színházas/vígjátékos/zenés dolgokhoz http://www.bigissuescotland.com/features/view/559.
Egész jól állok - az elmúlt pár napban írtam Rudyard Kipling Dzsungel Könyvéhez egy bevezetőt , illetve egy nagyon rövid novellát tegnap a the Guardian-nek, ezenkívül dolgozom egy hosszabb irományon is - de kezdem komolyan gondolni, hogy visszovonulok az emailezéstől. Nem tudok lépést tartani a beérkezett levelek mennyiségével, és egy hosszú, egész napos emailezgetések után úgy érzem, mintha egész nap dolgoztam volna, pedig nem is.
Sóhaj. és morgás.
Imádom a lányaimmal töltött időt. Hiányoznak a kutyák és a méhek. Majdnem bűntudatom lett, amikor meghallottam hogy a mézünk és a táblás mézeslépünk zsinórban a negyedik alkalommal megkapták a kék szalagot a vásáron: bűntudat amiatt, hogy nem voltam ott és hogy Lorraine-nak kellett kiszednie a mézet és és levágni a lépet.
...
Ezt a kedves némafilmet torontói gyerekek készítették, valószínűleg ezzel neveztek be a 90 Second Newbery díjra. A díjról itt olvashattok: http://jameskennedy.com/90-second-newbery/ a nevezési határidő meg lett hosszabbítva október 17-ig...
Ha kimegyek a házból olyan mintha a világ egy sütő lenne tele leves-szerű levegővel és csipkedő bogarakkal, ígyhát amilyen sok időt csak lehet a házban töltök. Elmentem egyet sétálni és mire olyan messzire kerültem a háztól, hogy a kutyák önfeledten ugrálhassanak rájöttem, hogy be kellett volna fújnom magam rovarirtóval.
Íme egy fotó pár órával ezelőttről amikor épp azt kívántam, hogy bárcsak befújtam volna magam bogár irtóval.
A múlt hét vége felé a térképre néztem és rájöttem, hogy Burlington Ma. a Lexington Ma. melletti város. Izgatott mosolyra fakadtam, mivel szombaton Lexingtonban alszom Amanda családi házában és nem sokkal azelőtt tudtam meg, hogy Burlingtonban meg lesz egy konvenció tele régi jóbarátokkal. 7 percnyi kocsi autótnyira tőlünk. Üzentem is azon barátaimnak, akikről tudtam, hogy jelenésük lesz ott- John Clute és Liz Hand, Ellen Kushner és Delia Sherman, Geoff Ryman és Peter Straub -- és megkérdeztem, hogy mikor lenne alkalmas bekukkantanom. Peter Straub visszaírt és azt mondta, hogy a 11-12 számára kilőve, mivel a Shirley Jackson Díjátadón lesz. Ez imerősen csengett. Felmentem a netre és utánanéztem. Igen, voltam már jelölve Shirley Jackson Díjra. Valójában 2-re is, a STORIES-ért a Legjobb Gyűjtemény- és a "The Truth Is A Cave In The Black Mountains"-ért a Legjobb Novella kategóriában. A Shirley Jackson díjakat a "a pszichológiai thriller, horror, és sötét fantasy irodalmában elért kíváló eredményekért" adják. (http://www.shirleyjacksonawards.org/.) (Shirley Jackson csodás író volt. Már párszor beszéltem róla a blogon. Ha még nem olvastátok a We Have Always Lived in the Castle vagy a The Haunting of Hill House vagy bármelyik novelláját (a leghíresebb a "The Lottery" bár számomra a leghíresebb az "One Ordinary Day With Peanuts") akkor valami fantasztikus dologról maradtatok le.The Library of the Americas nemrég kihozott egy Shirley Jackson könyvet benne 21 történettel és számos regénnyel , melyet Joyce Carol Oates szerkesztet. Ígyhát nem kell őket többet antikváriumokban vadászni. Habár nyugodtan tegyétek, ha épp ehez szottyan kedvetek. Végülis több mint 21 történet létezik.) El voltam ragadtatva amikor bejelentették a Shirley Jackson Díj jelöléseket, de ez már több hónapja történt így elfeledkeztem róla hogy mikor és hol lesz a díjkiosztó. Tehát dilemmában voltam. Nem voltam tisztában a protokollal - menjek a díjkiosztóra akkor is ha nem megyek a konvencióra, csupán beugranék hogy bemutassak egy pár jóbarátot Amandának illetve találkozzam olyan emberekkel, akiket már rég nem láttam...? Vagy csak találkozzam a barátaimmal. Fogalmam sem volt. Még sosem voltam olyan konvención, amin nem volt jelenésem. Úgy tünnék mintha visszautasítanám a díjakat ha nem megyek? De vajon beengednek-e, ha szeretnék menni?
Végül, meghozták a döntést helyettem. Megérkeztem, megölelgettem John Clute-ot és Peter Straub-ot és Geoff Ryman-t (és Samuel R Delany-t és John Crowley-t és Ellen Datlow-t és jaj még oly sok embert), és azonnal kaptam 2 bevésett követ, pont jó formája és mérete van egy Lottó Nyertes megdobálásához. Mindkét vésés szerint Shirley Jackson Díj - jelölt voltam, és azt mondták, hogy biztosan meg voltam híva és igenis ott a helyem. Követtem John Clute a díjátadó helységbe. Vele, Amandával és Maria Headley-vel ültem egy asztalnál (valaki adott nekem egy névtáblát, melyen az ált, hogy MR AMANDA F PALMER. Így, hogy már volt névtáblám megnyugodtam és nem éreztem úgy, mintha nem is lettem volna ott igazából a konvención.)
Megnéztem a jelöltek listáját, elgondolkodtam és kényelmesen hátradőltem a székemben tudván, hogy nem fogok nyerni így biztosan nem kell aggódnom a beszédek miatt...
És ekkor a STORIES megnyerte a Legjobb Antológia díját. És épp amikor felocsúdtam, a "The Truth Is A Cave In The Black Mountains" pedig megnyerte a Legjobb Novellának járó díjat. Szóval beszédeket mondtam, és sok képet készíttek rólam. Mindeközben azt kívántam, hogy bárcsak megborotválkoztam volna a fotók kedvéért (elég hiú vagyok hozzá hogy megtettem volna, ha azt gondoltam volna hogy bármi esélye is van annak hogy nyerek), egy szó mint száz, csodás meglepetés volt, olyan mint amikor az ember kap egy extra szülinapot. 12 órával ezelőtt nem is tudtam, hogy lesz egy díjátadó ceremónia, és most 2 díj birtokába kerültem. Amandának mosolyából látszott, hogy csodásan érezte magát, és hogy büszke volt a férjére.
(Ez az egész valószínűtlen élmény annyira sokkal szuperebb volt annál, mintha emailben vagy smsben értesítettek volna arról, hogy nyertem.)
Amúgy a papírkötéses STORIES épp most jött ki az USA-ban. Sok csodálatos, mindenfajta történet van benne pompás írók hadától. Meg kéne vennetek. Épp most nyert egy díjat.
Nagyon elégedett és büszke voltam - "The Truth Is A Cave in the Black Mountains..." már két-, a Legjobb Novellának járó díjat nyert. A Locus Díjat (A Locus olvasónak szavazatai által) és a Shirley Jackson Díjat (a Shirley Jackson díjakról zsűri dönt). Itt lehet ingyen elolvasni a "The Truth is a Cave..."-et: http://www.fiftytwostories.com/?p=1338
És ekkor elmentem vacsorázni a sok sok régi baráttal a pub-ba és boldog voltam.
A konvenció után Amandával elindultunk Cambridge-be, a Harvard Square-en kószáltunk, ahol az utcán dinnyét ettünk és egy élő szobrot bámultunk. Lefotózott minket egy pasas és megemlítette, hogy hamarosan indult a Bastille Napi Pincér Verseny. Ekkor taxiba pattantam, elmentem a reptérre és hazarepültem.
...
Szeptemberben végre eljutok New Orleans-ba és nagyon szeretnék elmenni a The Green Goddess-be hiszen Őn olyan nagyon dícsérte. Meggyőztem anyukámat és a kollégáit, hogy próbáljuk ki, hiszen a titkos jelszó által szuper különleges nassban lesz részünk. Úgyhogy azon tűnődtem, hogy a) a Meze of Destruction kód még mindig érvényes-e és b) hogyan kell kiejteni a Meze szót? Méj-zéj vagy me-zi vagy ...?
Köszönettel,
Rachel
Még mindig érvényes. Ha a New orleans-i The Green Goddess-ben esztek, kérjetek Mezze of Destruction-t. Ha a pincér azt válaszolja, hogy már nem aktuális, akkor kérjétek meg, hogy érdeklődje meg a séftől, Christől ( a séf). Ez a kód arra, hogy Neil Küldött.
A Mezze szó kiejtése a legközelebb a 'Mezéj'-hez áll de már vagy tucat különféle módon hallottam úgyhogy ne edd magad rajta.
Kedves Gaiman Úr,
A Google+-szal kapcsolatban, igaza van; béta verzióban fut és azt hiszem hogy most nem olyan embereket céloznának meg vele, mint Ön, de később jobb lesz. Más hírességek is hasonló panaszoknak adtak hangot. Szerintem talán a Google+ még nem áll készen az olyan emberekre mint Ön, akik temérdek követőt vonzanak az oldalra de nem nagyon morfondíroznak ezen vagy nem személyesen kezelik azt.
Sajnálom, hogy sokan azt mondták Önnek, hogy "Rosszul Csinálja" amikor a tényleges válasz közelebb áll a Ez Most Nem az Ön Világ-ához, ami véleményem szerint az esetek majdnem 100%-ban sokkal pontosabb és ésszerűbb megfogalmazás "Rosszul Csináljá"-nál.
Azok akik azt mondják, hogy "Ez nem olyan mint a Facebook, hanem olyan mint a Twitter!" tévednek. Igazából nem olyan mint bármelyik. Ha egy általános rövid tájékoztató jellegű szöveget szeretnénk írni, akkor olyan mint a Twitter. Ha nyilvános közönségnek szeretnénk blogot írni, akkor olyan mint egy blog szolgáltató. Ha zárt közönségnek szeretnénk blogot írni, akkor olyan mint a Livejournal. Ha online beszélgetést szeretnénk kezdeményezni csupán 4 résztvevővel, akkor olyan mint az emailezés. És ha intimebb közösségeket szeretnénk felépíteni és megosztani illetve olyanokkal kommunikálni akiket ismerünk, akkor olyan mint amit a Facebook állít önmagáról, dehát valóban nem olyan. Nincs olyan, hogy "ez olyan mint ez meg az és rosszul használod", viszont rengeteg lesz az össze-vissza hadonászás a felhasználók körében addig, amig rá nem jönnek, hogy hogy lehet segíteni a kezdeti hadonászáson. Ez a fejlesztő munkája. Az, hogy segítsenek az embereknek hatékonyabban és hatásosabban használni a cuccaikat és azért vannak a béta tesztelők, hogy elmondják, hogyan lehet sikeresen használni, nem pedig sikeresnek lenni benne
Remélem, hogy egy éven belül ismét látom majd Önt a Google+-on, amikora végre sokkal kezelhetőbbé teszik az oldal funkcionalítását az olyanoknak, mint Ön.
Ölelettel,
Rowan
Ez lenyűgözően ésszerű volt.
Jason Nelsontől:
Íme egy remek és furcsa digitális költészeti játék (javított verzióban), az Ön prózája általt inspirált címmel Kérem ossza meg követői légiójával.
"scrape scraperteeth" http://www.secrettechnology.com/scrape/scrape1.html
(elnézést az újraküldésért, de az előző verzió rossz, rossz, rossz volt de most már furcsán és remekül szól)
Most épp Amanda konyhájában írok Bostonban. Borostyán növöget az ablakokon és a nagyon zöldek a fények (a fürdőszobában keresztül nőtt az ablakokon a borostyán és elnyúlt egészen a zuhanyba varázslatosan összekötvén a kül- és a belteret).
Írtam egy listát azon fontos dolgokról, amelykről blogolni szeretnék aztán elfelejtettem. Többnyire azért, mert semmi sem lehet fontosabb minthogy feleségemmel töltsek egy maréknyi szabadnapot. Amikor volt időm relaxálásra akkor blogolás helyet fantáziálgattam és azokat jegyeztem le.
De most hív a blog...
Megpróbálom leírni a legfotosabb dolgokat.
...
Csatlakoztam a Google+ és eldöntöttem hogy még nem akarok egy másik közösségi oldalt.
A Twittert szeretem. A Facebookot tolerálom. A Google+ úgy tűnik (nekem) mintha a kettő furcsa keveréke lenne. Nagyon irritálónak és zavarónak találtam azt, hogy folyamatosan értesítést kaptam arról hogy 500 ember akiket nem ismerek az ismeretségi körébe vett, vagy arról hogy sok más ember akiket szintén nem ismerek megemlített. Nem tudtam kikapcsolni ezt az értesítési opciót (vagy megtalálni a barátaimat azon ember áradat között amely a köreibe vett). Amikor emiatt enyhén felmordultam (egyetértvén Warren Ellis-szel, hogy nem találni azokat a barátokat, akiket valójában a köreinkbe szeretnék venni a sok ezer ember között akik viszont minket bevettek) egy pár százan elmagyarázták, hogy rosszul csinálom.
Ezek a "Rosszul Csinálod" üzenetek voltak azok, amik kiborították a bilit. Véleményem szerint a jó közösségi háló jele az, hogy vagy könnyedén és tisztán hajtja végre azt amiért létre lett hozva, vagy hogy elég flexibilis ahoz, hogy azt tedd vele amit akarsz. Az pedig, hogy folyamatosan azt mondogatták nekem, hogy "úgy próbálod használni mint a Facebook-ot, pedig igazából ez olyan mint a Twitter!" csak nosztalgikus vágyódással töltött el a Twitter iránt. És miután a Twitter még mindig rendelkezésemre áll, töröltem a Google+ profilomat, érezvén, hogy per pillanat nincs szükségem sem egy másik idő rablóra, egy másik helyre amit csekkolnom kell, sem pedig egy másik dolgra, ami eltereli a figyelmemet a munkáról vagy az életről.
(Ha törlitek a Google+ profilotokat, akkor a Google+ segítőkész figyelmeztetőket küld minden egyes alkalommal, amikor valaki betesz a körébe vagy megemlít, még akkor is, ha előtte kikapcsoltatok minden "Email Figyelmeztetés" opciót. Ezen könnyen segíthettek, ha felfedezitek azt a "leiratkozás" gombot az emailek alján, ami nem látszódik, ha a telefonotokra érkezik az üzenet. Nem kéne arra kényszerednünk, hogy le kelljen iratkoznunk valami olyasmiről, amire fel sem iratkoztunk.)
Na mindegy. A legjobbakat kívánom a Google+-nak. Kábé egy év múlva megint lecsekkolom, ha akkor még mindig neten leszek vagy hamarabb, hogyha úgy alakítják a dolgokat, hogy anélkül nem tudok blogolni. Lehet, hogy végül kitűnő Közösségi Háló lesz. Még mindig Béta verzióban fut, és a legtöbb felhasználónak nem lesz hatalmas instant áradatú követője (körözője?)
Szóval, búcsút intettem ennek a közösségi hálónak.
Viszont megismerkedtem a Turntable.fm-mel. Ez egy egy olyan szolgáltatás (sajna csak az USA-ban), amin keresztül egy virtuális szobában Dj-skedhettek vagy más szobákhoz csatlakozhattok. Rajtatok kívül egyszerre 4 másik ember DJ-skedhet, megosztván a Turntable széleskörű adatbázisából leszedett vagy letöltött zenéket. Imádtam DJ-skedni, főleg amikor eldöntöttem, hogy több élő szavas cuccnak kéne mennie, és talán az emberek még csípnék is, így létrehoztam a http://turntable.fm/neilhimselfs_house_of_poetry -t. Néha-néha beugrottam és csak költészetet játszottam. El voltam ragadtatva attól, hogy mások is játszanak költészetet.
Chris és én Craig Fergusonról és a késő esti cset showkról beszélgetünk. A Doctor Who-ról beszélgetünk. John Hodgmanről, a különleges világnézetéről és az ijesztő bajszáról beszélgetünk. És a végén az írásról beszélgetünk valamint arról, hogy hogyan kell írni. Szerintem elég jó lett.
Múlt vasárnap levezettem Madisonba, hogy egy bejelentetlen és remélem relatíve váratlan megjelenést tegyek a Discworld konvención. Majdnem 2 óra hosszát beszélgethettem a színpadon Terry Pratchettel az ELVESZETT PRÓFÉCIÁKról. Ezen kifogást felhasználva több időt tölthettem Terryvel a fórum előtt, közben és után. De ez egyben azt is jelentette, hogy a beszélgetés és a rendelkezésünkre álló korlátozott idő az ELVESZETT PRÓFÉCIÁK fórumot sokkal "igazibbá" tette (minden tekintetben) a normális fórumoknál. Nem szedegettünk elő jól begyakorolt anekdótákat vagy próbáltuk boldoggá tenni a közönséget. Csupán két régi jó barát csevegett valamiről, amit 20 évvel ezelőtt hoztak létre és emlékeztették egymást olyan dolgokra, melyeket már rég elfeledtek. Valamint elénekeltünk egy They Might Be Giants dalt, a "Shoehorn With Teeth-t" és még emlékeztünk is a szavak nagyrészére.
És íme egy fotó Terryről, rólam és a szárnyas Emily Whittenről (A NADWcon elnöke). Éppen a bámulatos harisnyájára mutatok.
Itt Terry és én épp beballagunk az ELVESZETT PRÓFÉCIÁK fórumra és meglepetést okozván ezzel egy jópár embert:
(Köszönet a fotósoknak)
...
Elképesztően büszke vagyok egy az általam írt nagyon fiatal olvasóknak szánt könyvre, amiről Adam Rex épp egy képeket fest. Adam blogján még többet megtudhattok erről: http://adamrex.blogspot.com/search/label/chu. Az első befejezett festmény a Moby étkezdét ábrázolja. Hősünk háttal nekünk ül a kép jobb alsó sarkában.
Ajjaj. Sok a bors a levegőben...
...
És végül, ezt épp most kaptam J. Michael Straczynskitől.... ugyan feltette a szöveget a Facebookjára, de engedélyével bemásolom ide, így a Facebookon kívül is van hová linkelni, többet megtudni a könyvról, illetve feliratkozni rá, mielött mind elfogy.
Tiéd a pálya, Joe:
Nem kell elmesélnem, hogy ki is Harlan Ellison, vagy hogy ő írta a sci fi televízózás történetének jópár legtermékenyebb epizódját. Forgatókönyvei, mint például az 'The Outer Limits', a Star Trek, az Alkony Zóna, számtalan díjat nyertek és a műfaj sarkköveként tartják őket számon.
Régebben megneszeltem, hogy a Publishing 180 egy szigorúan bizalmas projekten dolgozott, Harlan forgatókönyveivel kapcsolarban. A Publishing 180 adja ki a Babylon 5 forgatókönyveket, Harlan irományait is felhasználván ezen sorozatkoz. (Fontos megjegyzés: Nincs tulajdonomban a P180 egy része sem, és nem kapok semmiféle pénzügyi ellenszolgáltatást a projekttől. Kizárólag rajongó- és csodálóként veszek részt benne.) Most ezen könyv előzetes példányát tartom a kezemben és figyelmeztetni akartam mindenkit mert hogy barátaim, ez aztán igazán különleges.
A könyv címe BRAIN MOVIES (AGY FILMEK), amely Harlan "Soldier", és "Demon With a Glass Hand" forgatökönyveit a THE OUTER LIMITS-ből, a "Paladin of the Lost Hour”-t és a“Crazy as a Soup Sandwich” -et az ALKONY ZÓNÁ-ból, a “Memo from Purgatory”-t az ALFRED HITCHCOCK BEMUTATJÁ-ból, a “The Face of Helen Bournouw”-t tartalmazza, valamint Harlan már-már legendás, a BABYLON 5-be érkező írókhoz szóló nyilatkozatát arról, hogy hogyan lehet jó sci-fit írni. (A Paladin és a Demon forgatókönyvei elnyerték a rangos Writers Guild Díjat.)
Sok esetben a könyv mind a forgatókönyvet és az azzal való bánásmódot tartalmazza. Ezzel a studión kívül szinte soha sem találkozhatunk. A legfantasztikusabb az egészben pedig az, hogy a könyv nem csak Harlan HITCHCOCK epizódjának forgatókönyvét is tartalmazza, hanem egy korábbi vázlatot is amely tele van Harlan kézzel írt kommentárjaival és változtatásaival.
Amikor levetítenek egy epizódot, nem láthatjuk az író elméjét működés közben, nincs lehetőségünk megtapasztalni azt a pillanatot, amikor az író elhatározta hogy ebbe nem pedig abba az irányba viszi el a dialógust vagy egy jelenetet vagy hogy hogyan tökéletesít egy szófordulatot az utolsó pillanatban. Csupán a kész termék áll rendelkezésünkre. A kézzel írott, kommentárokkal teletűzdelt vázlat hozzáadásával a kreatív folyamat közvetlen a szemünk előtt zajlik. Elmondhatatlanul ritha az a lehetőség, hogy betekintést nyerhessünk az író elméjébe.
A legjobb az egészben az az, hogy ezek nem a forgatókönyv újragépelt változatai, hanem gondosan szekennelt reprodukciói az ERDETI FORGATÓKÖNYVEKNEK, pont úgy, ahogy meg voltak írva.
És mi lehetne jobb a bimbózó sci-fi írónak annál hogy Harlan Ellison lebontja hogy hogy kell hatékonyan írni a műfajban, hogy kell elkerülni a különféle csapdákat és hogy lehet tökéletesíteni az írásukat?
A könyv értéke felbecsülhetetlen az írójelöltek, akadémikusok, gyüjtők, rajongók, és egyszerű sci-fi nézők számára. Ez nem csupán forgatókönyvek gyűjteménye, hanem a történelem egy fontos darabja.
Amikor meghallottam, hogy Harlan beleteszi a B5 nyilatkozatot (melynek címe "Az Ijesztő Lista, Hogy Mit Ne Tegyünk Amikor A Babylon 5-nek Írunk), felajánlottam, hogy írok egy bevezetőt a könyvhöz, "Varázylat Érintlse" címmen. Ez a bevezető is a könyben van. Végül, talán a legszuperebb info következik. A B5 anyag hozzáadása miatt, limitált számban kiadnak olyan példányokat, amelyek duplán dedikálva vannak Harlan és én általam. Egyetlen előzetes kivétellel, ez az EGYETLEN alkalom, hogy Harlan és én együtt dedikáltunk bármit. Soha ezelőtt nem dedikáltunk együtt egy kiadásban lévő könyvet. Amint elfogynak a szignózott példányok... örökre elfogytak.
Mivel a Publishing 180 egy butik kiadó, általában nem adnak ki informácoót a tervben lévő könyveikről egészen a kiadás előtti pillanatig. De ez a könyv annyira fontos és különleges. hogy megkérdeztem, felhívhatom-e a nagy eseményre a a B5- és a Harlan Ellison rajongók figyelmét. Ezáltal csökkentjük annak a veszélyét, hogy elmulasszuk az esélyt az egyik duplán dedikált példány megszerzésére.
A könyv a következő pár hónapban kerül forgalomba - azt hiszem 20-a körül, és azok akik rajta vannak a B5 levelezési istán, azok automatikusan megkapják a bejeélentést - bár én biztos felteszem ide az infot abban a másodpercben. ahogy online elérhető lesz. Ha biztosra szeretnél menni hogy véletlenül se maradj le róla, akkor itt tudsz feliratkozni: www.harlanbooks.com
...
Épp most vettem észre, hogy nem jegyeztem le ide mindent. Úgy tűnik, hogy él egy új, jelenleg névtelen macska a házamban. A következő blogomban elmesélem a történetet.
Majdnem elfelejtettem, azoknak akik eddig eljutottak - Steve Cleff művész készített rólam egy protrét a CBLDF javára. Az aukcióból már csak pár óra van hátra. Íme a link.
Épp most sétáltattam meg a kutyákat. Erős vadállatszagot éreztem a sötét erdőben, tippre valószínűleg egy medvét. Olyan szag volt mint pár évvel ezelőtt, amikor volt egy kószáló medve a környéken.
Nem aggódtam: a medvék nem szeretik a kutyákat, és nem hiszem hogy a kutyák a medve után erednének. De azért furcsa érzés volt.
Több szentjános bogár van itt ebben az évben mint amit valaha láttam. Ha éjszaka elhaladtok a méhkasoknál, láthatjátok, amint a szentjános bogarak megtöltik a fákat és bokrokat és az egyikről a másikra áramlanak. Olyan, mintha egy távolni városi éjszakát kémlelnétek.
Szóval itthon vagyok. Turné kipipálva, túléltem és többnyire élveztem.
A legrosszabb dolog Seattle-ben történt. A W Hotelben szálltam meg. Véletlenül Twitteren kikiabáltam a világba a hotel- illetve a szobám telefonszámát. Amandának akartam elküldeni, mivel nem volt jó a térerő. Nem nekem volt a legrosszab (nem vettem tudomást a beérkező hívásokról, amint Amandával beszéltem), viszont nagyon sajnáltam a hotel telefonközpontját amikor felhívtam őket, hogy elmagyarázzam mi is történt. Áttettek egy másik szobába és megváltoztatták a nevem, ami azt jelentette, hogy amikor az Író-kísérőm megérkezett és a szobám iránt érdeklődött hogy elkísérjen a Seattle Városházára, azt mondták neki, hogy ilyen néven senki sem szállt meg náluk.
Azt hiszem ez nagyon aggasztotta szegényt, hiszen egy órával korábban, 2000 könyv dedikálása után ugyanabbe a hotelbe hozott (valószínűleg van még néhány dedikált példány a A Seattle-i University Könyvesbolt-ban).
Úgyhogy ez volt a legrosszabb dolog: megnyugtatni az Író-eszkortot, aki azt hitte, hogy az Alkony Zónába csöppent.
Lássuk.
Szóval épp a Wits-re készültem St Paulban amikor utoljára írtam a blogra.
A WITS csodálatos volt. Elénekeltem a "The Problem With Saints"-et és egy strófát a "Maxwell's Silver Hammer"-ből. Felolvastam egy verset és egy kicsit a könyvből. Jót mulattam Josh Ritterr-rel, Johns Munson-nal és Moe-val, és a Vendég Piszkáló Kevin Murphy-vel és Bill Corbett-tel
(Amúgy Josh Ritter nem rég írt egy regényt. Nagyon jó.)
Ez a video a WITS-ből van, a második telefonos vendégünkkel, a MYTHBUSTER-es Adam Savage úrral (Az első vendégünk Wil Wheaton volt). Adam betelefonált. És én megkértem, hogy erősítsen meg egy róla szóló anekdótát.
John Moe épp egy játékot talál ki Josh Ritternek és nekem. Ez a Mi történt az emberekkel a dalban? című játék volt. Imádom Josh meséjét arról, hogy mi történt Elvis Costello Alisonjával.
Innen Seattle-be utaztam. Elmentem a Locus Díj Bankettjére, és örömmel tudtam meg, hogy megnyertem mind a Legjobb novellának járó Locus Díjat a "The Thing about Cassandra"-ért (ez elég kellemetlen volt, mert elfelejtettem hogy jelölve volt így annyira le voltam döbbenve hogy elmulasztottam köszönetet mondani a szerkesztőknek, akik vártak rá én meg csak gagyogtam) és a Legjobb Kisregénynek járó Locus díjat a "The Truth is A Cave In The Mountains"-ért (ekkorra már összeszedtem magam és MINDENKINEK köszönetet mondtam). Íme a nyertesek...
Elhoztam Tim Minchint, akinek nagyon szeretem a műveit. Kiderült, hogy magánemberként is nagyon kedvelem. Ő vette át Shan Tan Legjobb Művésznek járó Locus Díját (Tim volt Shaun Tan Oscar díjas rövidfilmjének a "The Lost Thing"-nek a narrátora)
Amikor először voltam a Locus Díjátadón (2006-ban volt, itt olvashatsz róla http://journal.neilgaiman.com/2006/06/wild-ginger-and-jimi-hendrix.html és ekkor a “Sunbird” című novellámról felejtettem el, hogy jelölve volt. Ez azt is bizonyítja, hogy akik nem olvassák el régi blog bejegyzéseiket azoknak hibáik megismétlésére kárhoztatnak)
Connie Willis kigúnyolt amiért nem Hawaii ing volt rajtam. Most viszont bepakoltam egy fekete alapon fekete Hawaii-i inget, így Connie haragja lecsillapodott.
Hiányzott a néhai Charles N. Brown.
A Locus Díjátadó után a Sci-Fi Hírességek Csarnokába mentem és beiktattam Harlan Ellison-t. Sajnos Harlan nem volt olyan jól, hogy ott legyen. (A CNN azon spekulál, hogy talán a halálán van. Pedig nem, viszont nem volt annyira jól, hogy megjelenjen.)
Este Maria Dahvana Headley írónővel elmentem megnézni Tim Minchin koncertjét Seattleben. Ha Tim valamikor a városotokban játszik, akkor menjetek és nézzétek meg. Ennyi.
A koncert végén eljátszotta nekem a "White Wine In The Sun"-t, mert az évek során megírtam a blogon, hogy mennyire nagyon szeretem azt a számot. Nagyon megörültem ennek zavaromban.
Az estének azzal lett vége, hogy a concert után Maria, Tim és én egy fantasztikusat ettünk az Elemental at Gasworks-ben. Ebben az étteremben nincs étlep, hanem meg kell mondanod, hogy mi az amit nem eszel meg és cserébe a valaha volt legjobb ételekkel etetnek meg, fantasztikus borokkal párosítva; viccesek és kedvesek a felszolgálók; nem mondják meg mit az amit eszel vagy iszol; az utolsó órában a tulajokkal cseverészel (akikről kiderül, hogy ők volatak a szakácsok és a felszolgálók); a számla fele annnyi, mint amire számítottál; ahol nem hisznek a borravalóban, és ahonnan éjjel 3-kor úgy sétálsz ki, hogy nem igazán tudott mi is történt pontosan. Csak azt tudod, hogy nagyon boldoggá lettél téve.
A következő nap Seattle-ben dedikáltam, kiírtam Twitteren a hotel szoba számomat (elnézést W Hotel ésköszönöm, hogy ennyire megértőek voltak. Elnézést Gail-től az író-kísérőmtől amiért a modern városi paranoiába vetettem) és interjút adtam Maria Dahvana Headley-nek a Városházán. Maria könyve, a Queen of Kings, jó cucc – Kleopátra élőhalott szörnynőként. a könyv félúton van az Én Claudius és a Kárhozottak királynője között. (De ez nem derül ki az amerikai borítóból, ami egyenesen olyan olvasókat céloz meg, akik normál történelmi regényt olvasnának. A brit borító viszont rendben van)
Köszönöm Molly Lewis hogy ukuleléztél az interjúnk előtt (egy Twitteres üzenetben írta, hogy ott lesz és én megkérdeztem, hogy vajon elhozná-e az ukuleléjét). Köszönöm Maria-nak, hogy meginterjúvolt. Köszönöm Duane-nek és mindenkinek a University Books-nál hogy létrehozták ezt a rendezvényt.
Seattle-ből San Franciscoba repültem.
Minneapolisban a WITS alatt oda-vissza SMSezgettem Adam Savage-dzsel, megköszönvén hogy szerepelt a műsorban. Megemlítettem neki, hogy Berkeley-ben leszek másnap, és aztán… megkérdeztem, hogy lenne-e kedve meginterjúvolni.
Igent mondott, ami kapóra jött, hiszen fogalmam sem volt, hogy kinek adtam volna interjút és már kész voltam rá, hogy csak felmegyek a szinpadra és beszélek (ami jó, de számomra kevésbé meglepetésekkel teli .)
(Furcsa módon itt valóban Doctor Who-ról beszélünk. Valamilyen szinten)
Berkeley-ben a nyitó szám a bájos Zoe Boekbinder volt. Én kértem fel hogy zenéljen , hiszen gondoltam, hogy sok időbe telik majd leültetni 900 embert. Zoe fantasztikus munkát végzett és teljesen kihasználta a templom akusztikája adta lehetőségeket.
Az interjú után megölelgettem néhány embert/régi barátokat, kifényesíttettem a cipőmet valakivel, aki megkérdezte, hogy a műsor után kifényesítheti-e (igent mondtam) majd olyan emberekkel fotózkodtam, akik az imént említett képekkel akarták bizonyítani, hogy valóban engem láttak és nem valaki mást.
Késő esti vacsora egy Thai étteremben Adammel, Zoe-val és Justinnal (ő készítette a fenti rajzot)
Egy automata hivás keltett a Deltától mondván, hogy törölték Los angeles-I járatom. Kiírtam Twitteren az aggasztó helyzetemet és pár percent belül felhívott a turné irányítőja Brianna a Harper Collins Publicity-től, aki Twitter bejegyzésemet látván egy mésik járaton foglalt nekem helyet.
Eljutottam Los Angelesbe. Leborotváltam a szakálamat. Előre dedikáltam könyveket. Elmentem Craig Fergusonnal találkozni.
Imádom Mark Evanier blogját: http://newsfromme.com/ Mark többek közt az animációról, a televízióról, a hírekről, a filmekről, Los Angelesről, vízvezetékszerelőkről, kaszinókról, képregényekről és a késő esti televíziózásról ír. An én blogommal ellentétben, Mark témánként szeparálja a blogbejegyzéseit. Alig vettem észre, amikor Craig Ferguson átvette a műsorvezető szerepét a Late Late Show-ban, bárki is csinálta előtte. De az feltűnt amikor Mark arról kezdett beszélni, hogy Craig a legjobb késő esti talk show vezető. Megnéztem egy pár videot, amit Mark feltöltött és röviddel ezután elkezdtem felvenni és nézni a showt..
És szomorú voltam, hogy ezt a csodálatos Doctor Who nyitó táncot nem vetítették le.
Áprilisbana San Francisco Öböl környékén voltam a Wondercon-on a Doctor Who miatt. A Nerdist Chris Hardwick-je által vezetett beszélgetésen a vége felé Chris azt kérdezte, hogy “Voltál már a Craig Ferguson Show-ban?” és én azt mondtam, hogy “Nem, de szeretem…” mire ő azt mondta, hogy “Majd megkérdezem Craig-et…
És hamarosan meg is érkezett a meghívó Craigtől a showba.
Na most, a 90-es években többször mondtam nemet a David Letterman showra. Nem éreztem, hogy bármi mondani valóm is lenne neki, legalábbis semmi olyasmi ami miatt feladtam volna a magánéletem akárhányadát.
De Craig közülünk való. Bármit is jelentsen ez. Azok, akik szeretik a könyveket, a Sci-Fit, H.P Lovecraft-ről mondanak vicceket és reklámozzák a Doctor Who-t…
És ez a késő esti televízió és azt hiszem a blog elmúlt évtizedében feladtam egy jó adagot a magánéletemből.
Úgyhogy igent mondtam. Az Amerikai Istenek Tizedik Évfordulós kiadása volt az indok, de ez csak azért, mert ez volt a következő alkalom, hogy LA-be mentem. Tettünk említést a könyvről, de nem azért voltam ott, hogy reklámozzam azt. Csupán tetszett a csevegés gondolata.
Az első vendég Paris Hilton volt. Ez a harmadik vagy a negyedik alkalom volt, hogy egy légtérben voltam vele, de még sose váltottunk egy szót sem egymással, úgyhogy nem tudok nyilatkozni róla.
Íme a beszélgetésem Craig-gel. Olyan sokáig tartott, hogy a televízióban levetített változatból kivágták a nyitó monológot (cápákról szólt) és a dalt.
És hogy elmagyarázzam a végét annak aki nem érti: Craig mindig felajánl a vendégeinek, különféle beszélgetés-befejező opciókat – bele lehet fújni a szájharmónikába (Paris Hilton ezt választotta, de azt hiszem úgy érezte, hogy emiatt viccek tárgyává válik majd) vagy meg lehet érinteni a Craig asztalán lévő a bébi diszkó gömböt, vagy egy pár másodperces kínos csendet lehet produkálni.
Az egész videót meg kell nézd ahoz, hogy rágyere mit választottam.
Will Wheaton, a felesége Anne, Cat Mihos és én elmentünk kajálni. Onnan a Saban szinházba rohantunk, ahol már várt rám Patton Oswalt és Zelda Williams.
Egy hatalmas embersor állt a háztömb körül – kb 1300-an voltak, mind Will Call jeggyel, melyek a nevükkel megcímzett borítékban voltak. Bárcsak elvittem volna magammal Zoe Boekbindert vagy Molly Lewist, hogy játszanaka tömegnek amig várakoztak!
A műsor kezdése csúszott egy órát, de végül csak elkezdődött.
Íme egy pár blog sok-sok fotóval. Ha végignézitek őket olyan, mintha ott lettetek volna.
Még több interjú, találkozó, barátom Michael Reaves forgatókönyvének elolvasása és aztán hazajöttem a kutyáimhoz és a lányomhoz.
Hiányzik Amanda. Most Bostonban van. Már kezd nehézzé válni ez a nem ugyabban a városban levés. Jövő héten megyek hozzá egy hétre. Aztán együtt leszünk Edinburgh-ben egész augusztusban. De azt szeretném, hogyha a jövőben hozzá jöhetnék haza.
Épp egy turnét szervezünk Amandával, hogy ezáltal majd együtt lehessünk. Ez Halloweentől olyan November 12-ig tart majd. Halloween előtt San Diego-ban leszek a World Fantasy Con-on, úgyhogy csak felvezetünk a parton énekelve (Amanda esetében) és olvasva (az én esetemben) és akárhol megpihenünk.
A helyszíneket és az időpontokat bejelentjük amilyen hamar csak meglesznek. (És igen, biztos megállunk Portlandban. És ha lehet, akkor Vancouverben és/vagy Victoria-ban is)
