Blogger Layouts

Monday, July 4, 2011

Egy késő, július 3-a esti blog bejegyzés, amit sokáig tartott befejezni

Épp most sétáltattam meg a kutyákat. Erős vadállatszagot éreztem a sötét erdőben, tippre valószínűleg egy medvét. Olyan szag volt mint pár évvel ezelőtt, amikor volt egy kószáló medve a környéken.
Nem aggódtam: a medvék nem szeretik a kutyákat, és nem hiszem hogy a kutyák a medve után erednének. De azért furcsa érzés volt.
Több szentjános bogár van itt ebben az évben mint amit valaha láttam. Ha éjszaka elhaladtok a méhkasoknál, láthatjátok, amint a szentjános bogarak megtöltik a fákat és bokrokat és az egyikről a másikra áramlanak. Olyan, mintha egy távolni városi éjszakát kémlelnétek.

Szóval itthon vagyok. Turné kipipálva, túléltem és többnyire élveztem.

A legrosszabb dolog Seattle-ben történt. A W Hotelben szálltam meg. Véletlenül Twitteren kikiabáltam a világba a hotel- illetve a szobám telefonszámát. Amandának akartam elküldeni, mivel nem volt jó a térerő. Nem nekem volt a legrosszab (nem vettem tudomást a beérkező hívásokról, amint Amandával beszéltem), viszont nagyon sajnáltam a hotel telefonközpontját amikor felhívtam őket, hogy elmagyarázzam mi is történt. Áttettek egy másik szobába és megváltoztatták a nevem, ami azt jelentette, hogy amikor az Író-kísérőm megérkezett és a szobám iránt érdeklődött hogy elkísérjen a Seattle Városházára, azt mondták neki, hogy ilyen néven senki sem szállt meg náluk.
Azt hiszem ez nagyon aggasztotta szegényt, hiszen egy órával korábban, 2000 könyv dedikálása után  ugyanabbe a hotelbe hozott (valószínűleg van még néhány dedikált példány a A Seattle-i University Könyvesbolt-ban).
Úgyhogy ez volt a legrosszabb dolog: megnyugtatni az Író-eszkortot, aki azt hitte, hogy az Alkony Zónába csöppent.

Lássuk.

Szóval épp a Wits-re készültem St Paulban amikor utoljára írtam a blogra.

A WITS csodálatos volt. Elénekeltem a "The Problem With Saints"-et és egy strófát a "Maxwell's Silver Hammer"-ből. Felolvastam egy verset és egy kicsit a könyvből. Jót mulattam Josh Ritterr-rel, Johns Munson-nal és Moe-val, és a Vendég Piszkáló Kevin Murphy-vel és Bill Corbett-tel

(Amúgy Josh Ritter nem rég írt egy regényt. Nagyon jó.)

Ez a video a WITS-ből van, a második telefonos vendégünkkel, a MYTHBUSTER-es Adam Savage úrral (Az első vendégünk Wil Wheaton volt). Adam betelefonált. És én megkértem, hogy erősítsen meg egy róla szóló anekdótát.



 John Moe épp egy játékot talál ki Josh Ritternek és nekem. Ez a Mi történt az emberekkel a dalban? című játék volt. Imádom Josh meséjét arról, hogy mi történt Elvis Costello Alisonjával.



Innen Seattle-be utaztam. Elmentem a Locus Díj Bankettjére, és örömmel tudtam meg, hogy megnyertem mind a Legjobb novellának járó Locus Díjat a "The Thing about Cassandra"-ért (ez elég kellemetlen volt, mert elfelejtettem hogy jelölve volt így annyira le voltam döbbenve hogy elmulasztottam köszönetet mondani a szerkesztőknek, akik vártak rá én meg csak gagyogtam) és a Legjobb Kisregénynek járó Locus díjat a "The Truth is A Cave In The Mountains"-ért (ekkorra már összeszedtem magam és MINDENKINEK köszönetet mondtam). Íme a nyertesek... 

Elhoztam Tim Minchint, akinek nagyon szeretem a műveit. Kiderült, hogy magánemberként is nagyon kedvelem. Ő vette át Shan Tan Legjobb Művésznek járó Locus Díját (Tim volt  Shaun Tan Oscar díjas rövidfilmjének a "The Lost Thing"-nek a narrátora)

Amikor először voltam a Locus Díjátadón (2006-ban volt, itt olvashatsz róla http://journal.neilgaiman.com/2006/06/wild-ginger-and-jimi-hendrix.html és ekkor a “Sunbird” című novellámról felejtettem el, hogy jelölve volt. Ez azt is bizonyítja, hogy akik nem olvassák el régi blog bejegyzéseiket azoknak hibáik megismétlésére kárhoztatnak)
Connie Willis kigúnyolt amiért nem Hawaii ing volt rajtam. Most viszont bepakoltam egy fekete alapon fekete Hawaii-i inget, így Connie haragja lecsillapodott.

Hiányzott a néhai Charles N. Brown.

A Locus Díjátadó után a Sci-Fi Hírességek Csarnokába mentem és beiktattam Harlan Ellison-t.  Sajnos Harlan nem volt olyan jól, hogy ott legyen. (A CNN azon spekulál, hogy talán a halálán van. Pedig nem, viszont nem volt annyira jól, hogy megjelenjen.)

Este Maria Dahvana Headley írónővel elmentem megnézni Tim Minchin koncertjét Seattleben. Ha Tim valamikor a városotokban játszik, akkor menjetek és nézzétek meg. Ennyi.

A koncert végén eljátszotta nekem a "White Wine In The Sun"-t, mert az évek során megírtam a blogon, hogy mennyire nagyon szeretem azt a számot. Nagyon megörültem ennek zavaromban.

Az estének azzal lett vége, hogy a concert után Maria, Tim és én egy fantasztikusat ettünk az  Elemental at Gasworks-ben. Ebben az étteremben nincs étlep, hanem meg kell mondanod, hogy mi az amit nem eszel meg és cserébe a valaha volt legjobb ételekkel etetnek meg, fantasztikus borokkal párosítva; viccesek és kedvesek a felszolgálók; nem mondják meg mit az amit eszel vagy iszol; az utolsó órában a tulajokkal cseverészel (akikről kiderül, hogy ők volatak a szakácsok és a felszolgálók); a számla fele annnyi, mint amire számítottál; ahol nem hisznek a borravalóban, és ahonnan éjjel 3-kor úgy sétálsz ki, hogy  nem igazán tudott mi is történt pontosan. Csak azt tudod, hogy nagyon boldoggá lettél téve.

A következő nap Seattle-ben dedikáltam, kiírtam Twitteren a hotel szoba számomat (elnézést W Hotel ésköszönöm, hogy ennyire megértőek voltak. Elnézést Gail-től az író-kísérőmtől amiért a modern városi paranoiába vetettem) és interjút adtam Maria Dahvana Headley-nek a Városházán. Maria könyve, a Queen of Kings, jó cucc – Kleopátra élőhalott szörnynőként. a könyv félúton van az Én Claudius és a Kárhozottak királynője között. (De ez nem derül ki az amerikai borítóból, ami egyenesen olyan olvasókat céloz meg, akik normál történelmi regényt olvasnának. A brit borító viszont rendben van)

Köszönöm Molly Lewis hogy ukuleléztél  az interjúnk előtt (egy Twitteres üzenetben írta, hogy ott lesz és én megkérdeztem, hogy vajon elhozná-e az ukuleléjét). Köszönöm Maria-nak, hogy meginterjúvolt. Köszönöm Duane-nek és mindenkinek a University Books-nál hogy létrehozták ezt a rendezvényt.

Seattle-ből San Franciscoba repültem.

Minneapolisban a WITS alatt oda-vissza SMSezgettem Adam Savage-dzsel, megköszönvén hogy szerepelt a műsorban. Megemlítettem neki, hogy Berkeley-ben leszek másnap, és aztán… megkérdeztem, hogy lenne-e kedve meginterjúvolni.

Igent mondott, ami kapóra jött, hiszen fogalmam sem volt, hogy kinek adtam volna interjút és már kész voltam rá, hogy csak felmegyek a szinpadra és beszélek (ami jó, de számomra  kevésbé meglepetésekkel teli .)

Íme egy Justin Devine által készített rajz amint Adam Savage-nem adok interjút Berkeley-ben



(Furcsa módon itt valóban Doctor Who-ról beszélünk. Valamilyen szinten)



Berkeley-ben a nyitó szám a bájos Zoe Boekbinder volt. Én kértem fel hogy zenéljen , hiszen gondoltam, hogy sok időbe telik majd leültetni 900 embert. Zoe fantasztikus munkát végzett és teljesen kihasználta a templom akusztikája adta lehetőségeket.


Az interjú után megölelgettem néhány embert/régi barátokat, kifényesíttettem a cipőmet valakivel, aki megkérdezte, hogy a műsor után kifényesítheti-e (igent mondtam) majd olyan emberekkel fotózkodtam, akik az imént említett képekkel akarták bizonyítani, hogy valóban engem láttak és nem valaki mást.
Késő esti vacsora egy Thai étteremben Adammel, Zoe-val és Justinnal (ő készítette a fenti rajzot)

Egy automata hivás keltett a Deltától mondván, hogy törölték Los angeles-I járatom. Kiírtam Twitteren az aggasztó helyzetemet és pár percent belül felhívott a turné irányítőja Brianna a Harper Collins Publicity-től, aki Twitter bejegyzésemet látván egy mésik járaton foglalt nekem helyet.


Eljutottam Los Angelesbe. Leborotváltam a szakálamat. Előre dedikáltam könyveket. Elmentem Craig Fergusonnal találkozni.


Imádom Mark Evanier blogját:  http://newsfromme.com/ Mark többek közt az animációról, a televízióról, a hírekről, a filmekről, Los Angelesről, vízvezetékszerelőkről, kaszinókról, képregényekről és a késő esti televíziózásról ír. An én blogommal ellentétben,  Mark témánként szeparálja a blogbejegyzéseit. Alig vettem észre, amikor Craig Ferguson átvette a műsorvezető szerepét a Late Late Show-ban, bárki is csinálta előtte. De az feltűnt amikor Mark arról kezdett beszélni, hogy Craig  a legjobb késő esti talk show vezető. Megnéztem egy pár videot, amit Mark feltöltött és röviddel ezután elkezdtem felvenni és nézni a showt..

És szomorú voltam, hogy ezt a csodálatos Doctor Who nyitó táncot nem vetítették le.



Áprilisban a San Francisco Öböl környékén voltam a Wondercon-on a Doctor Who miatt. A        Nerdist Chris Hardwick-je által vezetett beszélgetésen a vége felé Chris azt  kérdezte, hogy “Voltál már a Craig Ferguson Show-ban?” és én azt mondtam, hogy “Nem, de szeretem…” mire ő azt mondta, hogy “Majd megkérdezem Craig-et… 

És hamarosan meg is érkezett a meghívó Craigtől a showba.

Na most, a 90-es években többször mondtam nemet a David Letterman showra. Nem éreztem, hogy bármi mondani valóm is lenne neki, legalábbis semmi olyasmi ami miatt feladtam volna a magánéletem akárhányadát.


De Craig közülünk való. Bármit is jelentsen ez. Azok, akik szeretik a könyveket, a Sci-Fit, H.P Lovecraft-ről mondanak vicceket és reklámozzák a Doctor Who-t…


És ez a késő esti televízió és azt hiszem a blog elmúlt évtizedében feladtam egy jó adagot a magánéletemből.

Úgyhogy igent mondtam. Az Amerikai Istenek Tizedik Évfordulós kiadása volt az indok, de ez csak azért, mert ez volt a következő alkalom, hogy LA-be mentem. Tettünk említést a könyvről, de nem azért voltam ott, hogy reklámozzam azt. Csupán tetszett a csevegés gondolata.


Az első vendég Paris Hilton volt. Ez a harmadik vagy a negyedik alkalom volt, hogy egy légtérben voltam vele, de még sose váltottunk egy szót sem egymással, úgyhogy nem tudok nyilatkozni róla.


Íme a beszélgetésem Craig-gel. Olyan sokáig tartott, hogy a televízióban levetített változatból kivágták a nyitó monológot (cápákról szólt) és a dalt.

És hogy elmagyarázzam a végét annak aki nem érti: Craig mindig felajánl a vendégeinek, különféle beszélgetés-befejező opciókat – bele lehet fújni a szájharmónikába (Paris Hilton ezt választotta, de azt hiszem úgy érezte, hogy emiatt viccek tárgyává válik majd) vagy meg lehet érinteni a Craig asztalán lévő a bébi diszkó gömböt, vagy egy pár másodperces kínos csendet lehet produkálni.

Az egész videót meg kell nézd ahoz, hogy rágyere mit választottam.





Will Wheaton, a felesége Anne, Cat Mihos és én elmentünk kajálni. Onnan a Saban szinházba rohantunk, ahol már várt rám Patton Oswalt és Zelda Williams.


Egy hatalmas embersor állt a háztömb körül – kb 1300-an voltak, mind Will Call jeggyel, melyek a nevükkel megcímzett borítékban voltak. Bárcsak elvittem volna magammal Zoe Boekbindert vagy Molly Lewist, hogy játszanaka tömegnek amig várakoztak!


A műsor kezdése csúszott egy órát, de végül csak elkezdődött.


Íme egy pár blog sok-sok fotóval. Ha végignézitek őket olyan, mintha ott lettetek volna.


 Van egy pár jó felvétel a http://www.beatzo.net/blog/2011/07/a-neil-gaiman-evening/–en a Saban-nál lévő embersorról. http://mcvalada.blogspot.com/2011/06/it-is-great-to-be-grownup.html  weboldalon van egy pár jó fotó rólam, Pattonról és Zeldáról (aki az Amerikai Istenek relolvasása alatt vendégszerepelt). A blogon Zeldának van egy 21 éves fotója rólam napszemüvegben és bőrdzsekiben.



Másnap reggel  Chris Hardwick –kel és csapatával  találkoztam, valamint az  Olvasni jó móka Smart autóval.




Még több interjú, találkozó, barátom Michael Reaves forgatókönyvének elolvasása és aztán hazajöttem a kutyáimhoz és a lányomhoz.


Hiányzik Amanda. Most Bostonban van. Már kezd nehézzé válni ez a nem ugyabban a városban levés. Jövő héten megyek hozzá egy hétre. Aztán együtt leszünk Edinburgh-ben egész augusztusban. De azt szeretném, hogyha a jövőben hozzá jöhetnék haza.

Épp egy turnét szervezünk Amandával, hogy ezáltal majd együtt lehessünk. Ez Halloweentől olyan November 12-ig tart majd. Halloween előtt San Diego-ban leszek a World Fantasy Con-on, úgyhogy csak felvezetünk a parton énekelve (Amanda esetében) és olvasva (az én esetemben) és akárhol megpihenünk.


A helyszíneket és az időpontokat bejelentjük amilyen hamar csak meglesznek. (És igen, biztos megállunk Portlandban. És ha lehet, akkor Vancouverben és/vagy Victoria-ban is)



No comments:

Post a Comment